HÍREK ÉS ÉRDEKESSÉGEK

Az igazmondás és a hazugság felismerése nagyon régóta foglalkoztatja az emberiséget. A hazugságok felismeréséhez kapcsolódó pszichológiai elméletek alapja általában az, hogy a hazugság stresszhez és emelkedett arousal szinthez vezet, míg az igazmondás nem, vagy csak kevésbé. Már az ókori Kínában, i.e. 1000 körül megfigyelték, hogy a hazugság csökkent nyálelválasztással jár, amit fel is használtak. A gyanúsítottakkal szárított rizst rágattak, amelyet ki kellett köpni. Minél nehezebben ment, annál inkább azt feltételezték az illetőről, hogy hazudik. Mi akkor a probléma?

Az Othello-hiba

Ez az elnevezés Paul Ekmanhoz, a hazugságvizsgálat egyik legismertebb kutatójához köthető, és William Shakespeare Othello című tragédiájából ered. A darabban Desdemona, Othello felesége, ártatlanul próbálja megmagyarázni viselkedését. Othello azonban a félelme jeleit — remegés, izgatottság — a bűntudat jeleinek véli. Az eredmény: végzetes tévedés és tragédia.

A pszichológia ezt Othello-hibaként tartja számon: amikor valaki az érzelmi stresszt automatikusan a hazugság jeleként értelmezi — figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az igazmondó is félhet.

Miért lehet ez veszélyes?

Ekman szerint az Othello-hiba az egyik legsúlyosabb tévedés, amit emberek — akár rendőrök, HR-esek, tanárok, sőt szülők is — elkövethetnek. A probléma gyökere abban rejlik, hogy összekeverjük az érzelmek jelenlétét azok valódi okával.

Ha valaki ideges, zavarban van, vagy éppen szorong, azt hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, mintha titkolna valamit. De a valóság az, hogy a stressz lehet teljesen ártatlan is. Nem minden izzadságcsepp a hazugság jele — néha egyszerűen csak félünk attól, hogy nem hisznek nekünk, még akkor is, ha az igazat mondjuk.

Ez az, amiért az Othello-hiba különösen veszélyes: még a legőszintébb ember is gyanússá válhat pusztán azért, mert fél annak látszani.

Az Othello-hiba a HR-ben

A HR-terület különösen érzékeny terep az Othello-hiba szempontjából. Az állásinterjúk, belső vizsgálatok, értékelések vagy akár elbocsátási beszélgetések mind magas stresszhelyzetek, ahol a viselkedés gyakran nem a valóságot, hanem az attól való félelmet tükrözi. Tipikusan ilyen eset lehet például egy állásinterjú. A jelölt zavartnak tűnő viselkedése nem a hazugságot, hanem a feszültséget, a megfelelési kényszert tükrözheti. Az Othello-hiba itt azt eredményezi, hogy a valóban őszinte, de szorongó jelölt hátrányba kerülhet a magabiztosabb, de kevésbé hiteles jelentkezőkkel szemben.

Az Othello-hiba az AI korszakban

Ahogy a mesterséges intelligencia (AI) egyre nagyobb szerepet kap a viselkedésalapú megfigyelésben és döntéshozatalban — legyen szó HR-szoftverekről, biztonsági rendszerekről, hazugságdetektorokról vagy igazságügyi elemzőeszközökről — úgy válik az Othello-hiba is rendszerszintű veszéllyé.

A legtöbb mesterséges intelligenciával támogatott értékelő rendszer viselkedési mintákra és mikrojelzésekre épül: arckifejezések, hangszín, beszédtempó, testtartás vagy éppen válaszidő alapján próbál következtetéseket levonni a személy belső állapotára.

Itt jön a csapda: az AI nem képes önállóan megkülönböztetni az érzelem okát — csak annak jelenlétét. Ha valaki ideges, azt az algoritmus regisztrálja — de nem tudja eldönteni, hogy ez a hazugság, a trauma, a kulturális háttér, a szociális szorongás vagy pusztán a kamera előtti stressz eredménye.

Ez pontosan az Othello-hiba gépi újratermelése: a félelmet, zavarodottságot vagy stresszt automatikusan gyanúsnak tekinteni.

Miért különösen veszélyes ez?

Elsősorban azért, mert az AI döntései látszólag objektívek, így ritkán kérdőjelezik meg őket. Ha pedig az algoritmusokat emberi tévedések alapján tanítják, a torzítás rendszerszintűvé válik. Az AI nem tud visszakérdezni, nem rendelkezik empátiával, és nincs belátása – vagyis nem képes értelmezni a finom érzelmi összefüggéseket.

Ezért az emberi kontroll szerepe kulcsfontosságú. Még a legfejlettebb rendszer sem pótolhatja a tapasztalt, árnyaltan gondolkodó szakembert. A döntéshozatal nem épülhet kizárólag az AI által észlelt viselkedési jelekre – szükség van emberi jelenlétre, visszakérdezésre, kontextusérzékeny értelmezésre is.

Felhasznált irodalom:

Suchotzki, K., Verschuere, B., Van Bockstaele, B., Ben-Shakhar, G., & Crombez, G. (2017). Lying takes time: A meta-analysis on reaction time measures of deception. Psychological Bulletin, 143(4), 428.